„Zárcsere Budapest” – pötyögte be idegesen Tóth Tamás a telefonjába azon a hétfő reggelen, miközben felesége, Andrea és három gyermekük tanácstalanul álldogáltak a lakás bejárati ajtaja előtt. A zár valamiért úgy döntött, hogy épp ezen a rohanós hétköznapon mondja fel a szolgálatot. Márknak már rég az iskolában kellett volna lennie a nyolcadikos felvételi előkészítőn, Sára az óvodai balettbemutatóját kockáztatta, a legkisebb, Dávid pedig még túl álmos volt ahhoz, hogy felfogja a helyzet komolyságát – csak azt tudta, hogy a megszokott reggeli rutin valamiért felborult.

A megváltást jelentő telefonhívás után alig negyedóra telt el, amikor megérkezett Kovács Béla zárszerelő, egy őszülő halántékú, kedves mosolyú szakember. Rögtön látszott rajta, hogy nem először találkozik hasonló esettel – nyugodt profizmussal látott munkához, közben pedig szóval tartotta a családot. Tamás közben sorozatos telefonhívásokkal próbálta menteni a menthetőt: hívta Márk tanárát, Sára óvónőjét, és természetesen a saját főnökét is, hogy elmagyarázza a szokatlan késés okát. Andrea ezalatt rögtönzött egy második reggelit a konyhában, hiszen a várakozás mindenkinek megéheztetette a gyomrát.

A megoldás végül gyorsabban született meg, mint várták – az új zár alig egy óra alatt a helyére került. Amikor végre kitárult az ajtó, mindenki egyszerre akart kirobanni rajta, ami természetesen kisebb káoszhoz vezetett a folyosón. Este, amikor a család újra összegyűlt, már nevetve emlegették a reggeli kalandot. Márk büszkén újságolta, hogy a késés ellenére is remekül sikerült a felvételi gyakorlása, Sára pedig sztárként mesélte az oviban a nagy záras kalandot. Tamás aznap este gondosan beprogramozta a telefonjába a zárszerelő számát – elvégre sosem lehet tudni, mikor lesz rá újra szükség.