Tegnap, miközben a metrópótló előtt vacogtam a hidegben, megláttam egy csávót, aki vígan suhant el mellettem a legjobb elektromos roller-ével. Na, mondom magamban, ennek a szerencsétlen tömegközizésnek egyszer és mindenkorra véget kell vetni. Főleg, hogy mostanában a főnök már kezdett furán nézni rám a késések miatt.

Aznap este, miután hazaértem a meló után, nekiültem kutakodni. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű roller kiválasztása nagyobb kihívás lesz, mint az egyetemi szakdolgozatom megírása. De basszus, hogy mennyi márka van! És persze mindegyik azt állítja magáról, hogy ő a király. Szerencsére rábukkantam egy oldalra, ahol nem csak reklámszövegek voltak, hanem igazi emberek írták le a tapasztalataikat, bakikkal, poénokkal együtt.

Volt ott egy futár srác, aki részletesen leírta, hogyan tolta el az első napokban. „Srácok, az első szabály: ne akarjatok egyből Valentino Rossi lenni!” – írta, és én jót röhögtem, mert pont erre készültem. Aztán találtam egy videót, ahol egy mérnök faszi tesztelte a különböző típusokat. Nem az a nyakkendős fajta volt, hanem olyan igazi szerelő alkat, aki még azt is megmutatta, mi van a roller „motorháztető” alatt.

A pénz kérdése azért rendesen megizzasztott. A barátnőm szerint megint túlagyalom a dolgot, de mondom neki: „Figyelj, szivi, ez nem olyan, mint amikor cipőt veszek, hogy ha nem jön be, majd visszaviszem.” Két hétig bújtan a teszteket, jegyzeteltem az árakat, mint valami megszállott. Végül egy középkategóriás mellett döntöttem, ami nem volt olyan drága, mint egy használt Suzuki, de azért nem is tűnt kínai bóvlinak.

A várakozás kikészített. Szerintem a futárcég appját naponta százszor frissítettem, még a klotyón is azt lestem, merre jár a csomagom. A kollégák már azt hitték, valami csajjal randizgatok titokban, annyit mosolyogtam a telefonomra. Amikor végre megjött, olyan izgatott voltam, mint amikor megkaptam az első biciklimet gyerekkoromban.

Az első próbakör… hát, mondjuk úgy, hogy YouTube videóra vették volna. Sikerült majdnem fellökni egy kutyát sétáltató nénit, aztán kis híján beleparkoltam egy bokorba. De nem adtam fel! Találtam egy roller-kommandó csoportot Facebookon, ahol mindenki megosztja a tapasztalatait. Az egyik csávó még térképet is rajzolt a legjobb budapesti roller-útvonalakról.

Most már úgy cikázok a városban, mint egy profi. A múltkor még egy rendőr is megdicsért, hogy milyen szabályosan közlekedek – mondjuk lehet, hogy csak meglepődött, hogy nem a járdán száguldozok, mint a legtöbben. A melóban meg sztár lettem. A múltkor a főnök félrehívott, és megkérdezte, melyiket ajánlanám neki. Mondom neki: „Főnök, ez nem olyan, mint a nyakkendő, ezt ki kell próbálni!” Most hétvégén el is viszem tesztkörre.

És képzeld, teljesen más lett az életem. Reggelente nem azzal kezdek, hogy a buszon szorongok, hanem vígan gurulok a munkahelyre. Útközben még egy normális kávéra is van időm, nem kell azt a löttyre hasonlító automatakávét innom az irodában. A városból is többet látok – múltkor felfedeztem egy kis parkot, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy létezik.

Persze vannak érdekes szituk is. A múltkor például egy idős bácsi megállított, és negyedórán át magyarázta, hogy az ő idejében még nem voltak ilyen „modern csodák”. De tudod mit? Ezek a kis kalandok teszik színessé az egészet. Most már értem, miért vigyorognak mindig ezek a rolleres arcok – van benne valami felszabadító érzés, amikor az ember csak úgy elsuhan a dugóban álló autók mellett.

És a legjobb az egészben? A barátnőm, aki eleinte csak a fejét csóválta, a múltkor kipróbálta, és most már ő is egy ilyet akar. Szerintem karácsonyra meglepem eggyel – legalább lesz kivel közösen gurulni a városban. Bár az tuti, hogy először egy üres parkolóban gyakorolunk, nem akarom, hogy ő is úgy járjon, mint én a bokorral az első napon.